Cserehát

  Ősszel jártunk utoljára ezen a vidéken, akkor Felsővadászon hagytuk félbe a túránkat. Szombaton indultunk útnak, hogy befejezzük a kéktúra csereháti szakaszát.

Gyöngyi az újdonsült útitársunk erőtől és jókedvtől duzzadva csatlakozott hozzánk a két napos útra.
---

   8:30-ra érkezünk meg Bódvaszilas ismerős vasútállomására. A pecsét beszerzése és némi táplálkozás után el is indultunk a faluból kivezető úton, majd rátérünk a Bódvarákóra vezető aszfaltozott útra.

Kilátás a Bódvarákó felé vezető útról.

 Az idő borongós, de legalább nem esik. Könnyű sétával érkezünk meg a Bódva folyó völgyében megbúvó csendes kis faluba, amelyet a bélyegzést követően hamar el is hagyunk.

Meredek emelkedő vezet bükkös erdőn keresztül a Mile-hegy oldalába.

Szeretek ezek a szürke törzsű óriások között járni. Csodálatos, ahogy a hatalmasra nőt fák és mohával fedett sziklák között porszemként haladunk tovább. Ilyenkor érzem azt, hogy: jó élni. 

Bükkös

Éhes csiga gombát fal

A bükköst lassan felváltja a vegyes erdő, ahol egy kíváncsi szarvassal találkozunk.

Hát ezek meg kicsodák...

...és mit keresnek itt?

 Meg-meg állva felénk jön, fejét rázza és a fülét hegyezi. Előkerül a csapat többi tagja és mivel nem minket találnak az állatvilág legérdekesebb teremtményének hamar tovább állnak. Megjelennek a fenyők és lankás kis úton érjük el a  Tornabarakonyba vezető köves utat. A községbe érve a buszmegállónál beszerezzük a pecsétünket, majd rövid pihenő után indulunk Rakacaszend felé.

Tornabarakony Görög Katolikus temploma

Enyhe emelkedővel hagyjuk el a községet, melyről jobbra nézve a Szalonnai-hegység vonulatában gyönyörködhetünk.

Háttérben a Szalonna-hegység

 Elhagyjuk a Barakonyi-hegyet, ahonnan agyagos út vezet tovább. A szél feltámad, a hőmérséklet lehűl és a távoli mennydörgés jelzi, hogy hamarosan megváltozik az idő.

Rakacaszendre vezető út

Gyöngyi és a virágok.

Ott már esik...

Éppen megérkezünk Rakacaszendre, amikor elered az eső, ami egyre csak erősödik. Az "égi áldás" elől végül egy kisbolt tornácán találunk menedéket, ahol a kéktúra bélyegző is lapul. Pecsételünk, közben néhány szót váltunk a helyiekkel, akik segítőkészen útbaigazítanak a buszmegálló felé. Az eső amilyen hamar jött úgy el is állt. Nem maradt más mint futás a buszhoz, amely a szállásunkhoz vitt a Rakacai-víztározóhoz. Lepakoltuk a cuccainkat és séta körútra indulunk a vízpartra. A víztározót a Rakaca-patak felduzzasztásával hozták létre amely a környező hegyekkel csodálatos látványt nyújt.

Rakacai víztározó I.

II.

III.

 Hamar eltelt az idő a sok viccelődéssel és fotózással. Végül egy kiadós vacsorával vetünk véget a napnak és térünk nyugovóra. Az eső csendesen újra elered, és egészen reggelig kitart.

Reggel 8-körül az eső eláll és a 8:30-as busszal már úton vagyunk Rakacaszend felé, ahonnan majd Felsővadászig folytatjuk az utunkat. Reggeli emelkedővel kezdünk, amit tovább nehezít a barnásvöröses agyagos út, amely egyszerre csúszik és tapad a bakancsra egyre nagyobb mennyiségben.

 Rátérünk a Szikszói útra ami az országos kéktúra régi nyomvonala. A Kecske-pad oldalában csatlakozik hozzánk a piros jelzés. A Kecske-pad 339 méteres magasságával a Cserehát legmagasabb pontja.

Irota felé...

Irota előtt nem sokkal megebédelünk, benyomunk egy nagy adag csokoládét és egy kiadós pihenő után érünk a községbe. Irotáról egy erős bal kanyarral távozunk. Itt jelzések már nincsenek.

Felsővadász felé vezető út.

 Az idő elég szűkös, így hát gyorsítunk egy kicsit a tempón. Utunk során a fa kitermelés szomorú nyomaival találkozunk. Lassan előkerül  a kék jelzés ami hűségesen vezet előre. Az út elég sáros, de jól lehet rajta haladni. A sűrű erdőben gombát szedő helyiekkel találkozunk, ami Felsővadász közelségét jelzi.

Elvadult legelőre érünk, ahol már látjuk a célt és a távolban húzódó Zempléni hegyeket.

Felsővadász

Átvágunk a legelőn és a községbe beérve felfaljuk Gyöngyi maradék csokiját. Rövid beszélgetés után, egy kis késéssel de megérkezik a busz, amellyel ismét megkezdődik a hazafelé vezető utunk.

---

Kellemes kis túra volt ez jó társasággal. Ha akadtak is nehézségek az eső áztatta utak és a jelzések hiányossága miatt azt jókedvűen, viccelődve hidaltuk át. Ez a vidék ismét bizonyította szépségét, csendes falvaival, erdeivel, vadjaival, dombos tájaival. Örülök, hogy láthattam mind az őszi, mind a tavaszi pompájában ragyogni.

Sokolia dolina

Sólyom völgy

  Hétvégén újra lehetőségünk volt a szlovák paradicsom egyik szépségét megismernünk nővéremék segítségével. Egy összeszokott kis csapathoz csatlakozhattunk egy túra erejéig.

---

  3:45 körül indulunk autóval a találkozási hely felé, ahová 8 óra után nem sokkal meg is érkezünk. 9 órakor már Cingov (Csingó) parkolójában vagyunk és némi készülődés után útnak is indulunk. A sárga jelzésen kezdjük meg bakancsaink koptatását a Tamásfalvi kilátó (666 m) felé, amelyet egy átlagos tempóval kényelmesen érünk el. Itt beláthatjuk a szlovák paradicsom közeli völgyeit, jobbra pedig a Magas Tátra néhány csúcsát. Persze ha az időjárás engedi.

Tamásfalvi kilátó

Felhő mögé bújt csúcsok

Némi turistatáplálék elfogyasztása és fotózás után leereszkedünk a Hernád völgyébe, majd megkezdjük utunkat a Tamásfalvi völgyben. Átkelünk néhány kis hídon a vadul rohanó Fehér-patak felett, melynek kristálytiszta vize gyermekkoromat juttatja eszembe. Néhány túrát szüleinkkel is megéltünk a környéken ami még az akkori Csehszlovákiához tartozott.

Hídon a csapat

Néha doronglétra hidakon, néha pedig a völgy meredek oldalfalán kitaposott utakon haladunk fel-le még végül elérjük a Sokolia dolina sárga jelzését.

Egy kicsit fel...

...egy kicsit le...

...néha a patak fölött...

...majd eltűnünk a sziklák mögött.

Letérünk tehát a zöld jelzésről és megkezdjük utunkat a Sólyom völgyben. Meredek úton kapaszkodva érünk fel az első létrához, amely egy kicsit ívesen emelkedik a vízesés alsó szakasza felé. Ha legyőztük a létrát egy kis hídon pihenhetünk meg majd indulhatunk a következőnek. 

Az első létra

Függőleges létrákon, kis hidakon és rácsos fém pallókon küzdjük le a métereket a meredek szikla falon. 

Ha nincs kéznél az égig érő paszuly...

Lenézünk, de már régen nem látjuk a vízesés alját. Kanyonszerű képződményben haladunk tovább, hatalmas kidőlt fákat kerülgetve még végül elérjük a vízesés legfelső szakaszát. Egy felfelé emelkedő doronglétrán érjük el az utolsó előtti függőleges létrát, aminek némi lötyögése emeli meg pulzus számunkat és okoz egy kis kellemetlen érzést. 

Kiérve a Sólyom völgyből egy balos kanyarral térünk a zöld jelzésre, amely a „Velky kysel” felől érkezik. Hamar elérjük a sárga jelzést, amely visszavezet a Tamásfalvi völgybe. Ezzel kezdetét veszi a több órás visszavezető utunk a Csingói parkolóba.

Madársóska (Ő mindenhol ott volt)

---

  Jól esett ez a kis túra. Szép ez a hely. Szépsége azonban másban rejlik, mint a hazai tájaknak. Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Ide jó eljönni egy-egy hétvégére..., jó a patak mederben, jó a patak felett, vagy a létrán. Hazafelé viszont nem éreztem, azt hogy: Nem akarok hazamenni …!  Maradni akarok még…!

Itthon viszont jó létezni, jó lenne megölelni, magamhoz szorítani, jó magamba szívni! Érzem, ahogy átjárja ereimet, csontjaimat a levegő, a táj és a természet szépsége. És érzem, azt hogy: Nem akarok hazamenni! Talán azért mert itt, otthon vagyok.

Aggteleki kéktúra

   Őszintén bevallom túl sok jót nem vártam az Aggteleki kéktúrától. Legalább 15 esztendeje nem voltam az Aggteleki hegységben és nem is nagyon vágytam. Annak idején a jelzések még csak itt-ott, hébe-hóba fordultak elő, ráadásul életem egyik legnagyobb viharát is itt kellet megélnem. De ebből a kis történetből rengeteget tanultam... Ennek ellenére kedvesen csalódtam a tájban. A kéktúra útvonala mentén a jelzések frissen és sűrűn vannak festve, nem beszélve a rengeteg útbaigazító táblákról. Olyan „dőlj hátra és élvezd a kilátást” élményt nyújtott. Az idő szép volt, a táj pedig gyönyörű.

Túránkat két naposra terveztük. Az első nap Bódvaszilastól- Jósvafőig  (26,6 Km) , a második nap Jósvafőtől- Zádorfalváig (17,5 Km).

 --

8:30-kor érkezünk meg Bódvaszilasra, beszerezzük a MÁV-os körbélyegzőt és indulunk. Egyhamar kiérünk a faluból és már a Kerek-hegy oldalán, kaptatunk felfelé. Meg-meg állva kapkodunk a levegő után és csak úgy csendesen jegyezzük meg, hogy ma sem vagyunk a legszebb formánkba. Elhaladunk a Pócsa-kői viznyelő, a Nagy vizes töbör mellett még végül elérjük a Szabó-pallag vadászházat. Sajnos a vadászház sincs a legszebb formájában már, romos épületének ajtófélfáján található a bélyegző. Enyhül egy kicsit a terep és kellemes szellő kezdi szárítani ruháinkat a nagy melegben. A Bába-völgyet elérve megtartjuk első pihenőnket és bakancsunkat ledobva huppanunk le a jó puha fűbe.

 Egy sonkás szenya és egy kis csoki mindig jól esik. No de ennyit a kényeztetésről. Bakancsainkat felhúzva zsákjainkat hátunkra kapva indulunk  a szomorú történetű Derenk felé.

A Derenkre vezető út

Derenk középkorú település volt, neve szláv eredetű, somfát jelent mivel határában a húsos som volt a leggyakoribb. 1711-ben az országos pestis járvány tizedelte meg ezt a magyar lakta kis települést. Aki megmaradt az elmenekült, így teljesen néptelenné vált. 1717 és 1720 között lengyel származású családok érkeztek ide. A II. világháború idején Horthy Miklós kormányzó itt egy összefüggő vadrezervátumot és medvés kertet akart létrehozni, hogy kedvére vadászhasson. Azonban a falu lakói ennek az útjában álltak. Katonai járművekkel, tehervonatokkal és odavezényelt munkaszolgálatosokkal végezték az áttelepítést. Lakóit Büdöskőpusztára,  Martonyiba, Ládbesenyő-Andrástanyára, Sajószentpéterre, Emőd-Istvánmajorba költöztették. Az áttelepítést követően Horthy többet nem jött ide. Ma már csak az iskola romjai állnak, amelyet nemrég újítgattak a temetővel együtt. Az iskola épületében emlékkiállítást rendeztek be. A templom helyét egy kis kápolna jelzi.

Derenk főutcája, minden tábla egy ház helyét jelöli.

Az iskola épülete

Kiállítás Derenk emlékére

Nézelődnénk még, de mennünk kell. Hosszú még az út. A Patkós-völgyben pihenünk meg a Puska Pál forrásnál, ahol kiépített pihenő várja a turistákat. Hamar elérjük és elhagyjuk Szelcepusztát aminek határában  megcsodáljuk a gyönyörű pacikat, akik jóízűen legelnek a csodaszép réten.

Szelcepuszta lovai...

...és a táj

Néhány Km után találkozunk a sárga jelzéssel, és nemsokára rátérünk a Tohonya-Kuriszlán tanösvényre. Itt már a tűző napon haladunk, vagy inkább csak vonszoljuk magunkat. Gyönyörű ez a része az Aggteleki-karsztnak, ahol a töbrök között haladunk. Legszívesebben leülnénk, és csak gyönyörködnénk a tájban.

 A távolban feltűnik a Hucul ménes és oly aprónak tűnő paripái. Odaértünkkor az egyik éppen egy porfürdőt vesz, de sajnos megzavarjuk. Felpattan, és csak értetlenül néz szegény, hogy mit akarunk azzal a fényképezőgéppel.

Hucul ménes

A kék itt egy balos kanyart vesz és levezet minket a Lófej-völgybe. Mellénk szegődik a Tohonya-patak és bekísér sziklás szurdokába. Talán ez a jutalom a nap végére. Mi szebbet lehetne kívánni, mint egy kis sziklás szurdokot, és egy sebesen futó kis patakot, amely elvezet a szállást adó faluba Jósvafőre. Fáradtan rogyunk le egy csendes kis kocsma teraszának padjára a megérdemelt sör és üdítő mellett. Kiéhezve hamar el is döntjük, hogy betérünk az Öreg malom fogadóba és telivágjuk korgó bendőnket. Hát így is lett. Akkora adagot kaptunk hogy még reggelire is maradt belőle. Estére érkezünk meg szállásunkra. Lemossuk magunkról az út édes porát, és jóllakottan térünk nyugovóra.

Reggel 7-kor kelünk és 8 órakor már a boltban vagyunk. Veszünk néhány ásványvizet és útnak indulunk. Egy kis emelkedő, ahogy azt már megszoktuk és megérkezünk a Baradla barlang jósvafői bejáratához. A pénztárnál pöcsételünk és már kaptatunk is felfelé az újabb emelkedőn. Tökös kis szakasz ez Aggtelekig. A Mész-völgyet elhagyva becsatlakozik a sárga jelzés. Ördögszántásos, bokros területre érkezünk, ahol a délelőtti nap igencsak megmutatja erejét. Kitikkadva egy kanyargós lépcsőn érünk a Baradla barlang aggteleki bejáratához és jellegzetes sziklaképződményéhez. A tourinform irodában szerezzük be pecsétünket és néhány apróságot az otthoniaknak. A barlang bejárata előtt kulturált parkot alakítottak ki a látogatók számára, padokkal és asztalokkal. Itt egy előbbre hozott ebéddel csaltunk ki magunknak egy kis pihenőt. A kék jelzés innen az országúton halad tovább egy ideig, még nem, egy balos kanyarnál le nem térünk a „régi kassai útra” amely egészen a határig vezet. Délre fordulva megkezdjük utunk utolsó szakaszát Zádorfalváig. Jól haladunk, de szedjük is a lábunkat, hogy elérjük a buszt, amivel Putnokra megyünk. Az utolsó kilométerek újra megjutalmaznak minket az Aggteleki hegység gyönyörű panorámájával és néhány csodálatos virággal.

 Rátérünk a kövesútra, és lassan feltűnik Zádorfalva ismerős templomtornya, amely egyértelműen jelzi, utunk az Aggteleki kasztban sajnos nemsokára véget ér.

 A községbe érve felkeressük a szivárvány presszót, amely most hála az égnek nyitva van, így sikerül a meggyötört bélyegzővel egy jól sikerült kék pacnit nyomni a füzetünkbe. Egy jó hideg barna sör és egy üdítő elfogyasztása után meg is érkezett a busz.

Be kell vallanom nagy hatással volt rám ez a vadban gazdag, dimbes-dombos töbrökkel megtűzdelt táj, amely megmutatta azért fárasztó emelkedőit, hűvös völgyeit, sebesen futó patakjait, napos rétjeit, amely mind egy-egy kis útként vezet a szívemhez.